Még mindig nehéz szavakba foglalni azt az élményt, amit az olimpiai tudósítói munka nyújtott számomra februárban Olaszországban. Hatalmas megtiszteltetésnek éltem meg, hogy a magyar közmédia (M1, M4 Sport) tudósítójaként három hetet tölthettem a téli ötkarikás játékokon. A főhadiszállás Milánó volt, de négy alkalommal is eljutottam Bormióba, egyszer-egyszer pedig Cortinába és Veronába. Élő bejelentkezések, tudósítások, interjúk, riportok, forgatások tették ki a mindennapokat, na meg a sok tervezés és utazás. Mindig hálás leszek ezért a lehetőségért, és sosem fogom elfelejteni! Köszönet a kollégáknak és gratuláció mindenkinek, aki bármilyen szerepben részt vett a milánói-cortinai téli olimpiai játékokon!

Alább megosztok pár gondolatot arról, hogy mit jelentett számomra az olimpiai szerepvállalás februárban:

Valamikor a 90-es évek közepén jártunk, a Csíki TV kijött forgatni Hargitafürdőre. A Miklós-pályán éppen ismerkedtünk a sízés alapjaival. A kampós felvonóról én általában vagy leestem a második csigánál vagy az égbe rántott a kábel, ha egy felnőtt éppen nem haladt előttem. De ez mellékes. Emlékszem, a riporter megkérdezte az egész csapattól, hogy ki a példaképünk... Egyenként, szinte mindenki azt felelte, hogy a Tanár bácsi. Ez is egy szép válasz, szó se róla, Szabó Nándor egy kiváló ember, de Burján Laci barátom csak ennyit mondott a mikrofonba:
- Nekem Tomba a példaképem.
Ami engem illet, én hidegben gyertyázó orrocskámat törölgettem, és csak néztem ki a fejemből, nem is tudtam, ki az a Tomba. Megkérdeztem apukámat, hogy ki az a bácsi:
- Ő egy olimpiai bajnok síző - érkezett a válasz.
- És mi az az olimpia? - tettem fel a kérdést.
- A legfontosabb verseny - mondta apukám.
Na, nekem akkortájt még csak a megyei bajnokságig és a gyergyóiak legyőzéséig terjedt ki a figyelmem, de azért lassacskán elkezdtem gondolkodni azon, hogy jó buli lehet ez az olimpia, jó lenne oda egyszer eljutni. Aztán történt egy s más, ahogy mondani szokták „vitt volna a Fradi, de..." Nos, néhány OB-érem begyűjtése után az érettségi előtt véget ért a sízői karrier, de megmaradt a rajongás és a tisztelet azok iránt, akik bizonyíthatnak egy olimpián. A síléc éle helyett az eszemet fentem, és ha sűrűn láttam havat, az azért volt, mert el voltam havazva tanulással és munkával. A Gondviselés úgy hozta, hogy találtam egy olyan hivatást és egy olyan közeget, ahol megvalósíthattam azt, amit kisgyerekként elképzeltem. Ha nem is síléccel a lábamon, de mikrofonnal a kezemben megtapasztalhattam a téli olimpia varázsát és megoszthattam az élményt a TV-nézőkkel, legalábbis minden erőmmel erre törekedtem. Vagyis törekedtünk, ugyanis a TV egy csapatsport, egyedül nem megy az ember semmire. Itt ragadom meg az alkalmat, hogy köszönetet mondjak kollégáimnak, főnökeimnek, tanáraimnak, barátaimnak és természetesen családomnak. Köszönöm öcsémnek, aki még meg is látogatott Milánóban, illetve szüleimnek, akik mindig, mindenben támogatnak.